Gyerebabás tapasztalataim I. - Avagy ami a komfortzónán túl van és mégis jóleső

Újabb írásom 2019-ből, amikor még nyomasztottak a tabuk, és így visszaolvasva egy teljesen más ember voltam...:

Elöljáróban annyit, hogy én itt már nem mesélek Nektek a több éves próbálkozásról, a hamis terhesség érzésekről, a negatív tesztekről, a Reményről és váltótársáról az Elkeseredésről, az eldönthetetlen döntésekről, az egyedüllét érzéséről, az elhallgatásokról, a szégyenérzetről, az orvosi vizsgálatok kálváriájáról, a megalázó futószalag rendelésekről, a spontaneitás eltűnéséről a szexuális életben, a babatéma okozta gyomorgörcsről, vagy az utcán látott terhes nők utálásáról, és az azt követő lelkiismeret furdalásról, ... mert ezeket már mind tudjátok és ismeritek. (Megjegyzem, önmagában ez a felsorolás is elenyészően rövid az ilyenkor átéltekhez képest, célom tehát csak egy kis kóstoló volt ezekből a finomságokból hangulatkeltésnek.)

Azt mondom inkább Nektek, hogy:

- „Ne görcsöljetek rá!”

- „Engedjétek el, akkor majd jön.”

- „Lazán kell ezt csinálni!”

Na neeeeeeeeeeeeeeem…

Viszont inkább a teherbeesés-várásom második fázisáról mesélnék, ami a Gyerebaba Programmal kezdődött, ahogyan azt már előző bejegyzésemben említettem.

A Gyerebabába barátnőm szerencsés invitálására futottam bele 2017-ben. Akkor még gyerekcipőben jártak próbálkozásaink, olyan másfél év elteltével. Mondjuk visszatekintve jobban, vagy legalábbis görcsösebb reakciókra sarkallva nyomasztott a sikertelenség.

Egy őszi péntek délután betoppantunk hát párjainkkal a kurzus két vezető pszichológusa által tartott nyílt napra. Gondoltam én, hogy itt valami érdekes kis előadás lesz, ezért az ehelyett egymás után következő interaktív játékok nálam gyomorgörccsel párosultak. Mindjárt a kezdő bemutatkozó körnél remegő hangon mondtam valami összevisszaságot, aztán meg „vártam” az újabb szereplést kívánó félelmetes feladatot. Ez abban az időben volt, amikor még például egy csoportos fitness órára sem mertem elmenni egyedül, hiába vágytam, mert ott majd biztos mindenki engem fog nézni a körülbelül 5 kilós súlyfeleslegemmel, mintha az valami show műsorban mutogatandó szörnyűséges mennyiség lenne...

De visszatérve a nyílt nap kínzásba forduló folytatására, (most figyelj!), az végülis csak elmaradt. Ehelyett észrevétlenül kezdtem felengedni, és jól érezni magam. Volt ott papír hajtogatás, pszichés ok gyűjtés, meglepő „útkeresés”, pszichoszomatikai-, és stressz tudnivalók, ízelítő a pszichológia tárházából. Érdekes beszélgetés bontakozott ki, a közös játékok során szimpatikus emberekkel ismerkedtünk meg, akik ráadásul ugyanabban az élethelyzetben voltak, mint mi, és furcsamód fél szavakból is értettek minket. A szervezőknek is sikerült a kezdeti, számomra ijesztő státuszú skatulyáikból kitörniük, és melegséget, biztonságos érzetet kelteniük bennem. Hozzáértő emberekét, akik őszintén segíteni akarnak. Ráadásul még mély kíváncsiság is született bennem, és nagyon, de nagyon részt akartam ebben venni!

Sajnos itt kell azonban némi kitérővel szót ejtenem a piszkos anyagiakról. Akkortájt voltunk túl egy lakáscserén, folyamatban volt a költözésünk, félretett pénzünktől pedig nagy sikerrel szinte teljesen megszabadultunk, így a Program költségét nem tudtuk vállalni. Hiába a részletfizetési lehetőség, a biztos háttér hiánya nem engedett minket ilyen lépésre, úgyhogy – azt gondoltam akkor, hogy végleg – elvetettük az ötletet.

A személyes képzés helyett, mivel már akkor is érdekelt a pszichológia, és a nyílt napon hallottak elgondolkodtattak a pszichoszomatika kapcsán is, az "ős-Program" kidolgozójának, dr. Lux Elvirának az Anyának születtem című könyvét kezdtem el olvasni. Mit elkezdtem?! Körülbelül két nap alatt faltam fel. Csak ajánlani tudom.

Aztán valahogy hirtelen eltelt egy fél év, családi betegségek és haláleset súlya is nehezedett rám, plusz a két éves babaprojekt (milyen szép, a harmóniát kifejező szó is ez) évfordulója... és végül meghoztam életem egyik eddigi legjobb döntését, egyikét talán az első igazán sajátoknak, önállóknak. Bár, ha jobban meggondolom azért csak ketten voltunk ebben. Én és egy belső hang. Elárulom: elkezdtem járni a Program egyik vezetőjéhez, Soponyai-Nagy Krisztinához egyéni terápiára.

(Huhh, milyen nagy dolog is ezt kimondani, még ma, 2019-ben is tabutéma azért…)

Pedig Krisztina egy új életbe vezetett be. Önismereti, önbizalom növelő, lélekápoló, maximalizmusomat gyengítő, megfelelési kényszert levetkőző

utamon azóta is kísér, megnyugtató támaszt nyújt.

És igen, lassacskán így érett meg a gondolat, majd végül a szilárd döntés, hogy a GyereBaba nekünk KELL. OTT LESZÜNK! Szerencsés vagyok, a férjem ebben, szkeptikusan bár, de a nyílt nap tapasztalatai után azért kíváncsian messzemenőkig támogatott.

És igen, 2019 áprilisában MI ott voltunk. De jól is tettük!

Legközelebb már erről mesélek majd Nektek.

Az eredeti írásom, akkor még álnéven és némileg módosítva itt érhető el, képekkel és a Program elérhetőségeivel:

https://gyerebaba.hu/gyere-gyere-baba-2-resz/

(Kép forrása: https://www.libri.hu/.../lux_elvira.anyanak-szulettem-1.html)